Bunda!

A kutya szőrzetéről

Mi az, ami a kutyából első pillantásra a legjobban látszik? A szőre! (Egyes fajtákból úgyszólván csak az látszik, még második pillantásra is.) A szőrzet a kutya küllemének talán legfontosabb tényezője, hiszen alapjaiban meghatározza meg a fajta karakterét, s ennek köszönheti a kutya a színét is. Kopaszra nyírva a legtöbb fajtát alighanem fel sem ismernénk…

A vadonélő farkas otthona elsősorban a mérsékelt égöv, amely azonban néha a legjobb szándékkal sem mondható mérsékeltnek, így kutyáink ősének éppúgy fel kell készülnie a +30 fokos hőségre, mint a –30 fokos fagyra. Testének hőszigetelésében a legfontosabb szerep a szőrzetre hárul. A farkas bundája kétrétegű: a hosszabb, merev szálú fedőszőrzetből és a sűrű, gyapjas aljszőrzetből áll. Egyaránt védelmet biztosít a hideg és a meleg, sőt a nedvesség, valamint a tűző nap sugarai ellen: a szőrtelen kutyák éppúgy le tudnak égni a napon, mint az ember, míg szőrös társaiknak legföljebb az orrtükre ég le extrém erős napsütésben. Ezenfelül a mechanikai hatások tompításában is jelentős szerepe van: a farkas (vagy a kutya) sértetlenül be tud hatolni olyan sűrű bozótba, amely az ember bőrét össze-vissza karcolná. A szőrzet a fajtársakkal szembeni rangsorviták során is csökkenti a sérülés esélyét és mértékét: a farkas és számos kutyafajta hímjeire jellemző, hogy a szukákénál feltűnően vastagabb szőrgallért, nyaksörényt viselnek, hiszen a riválisok elsődleges célpontja az ellenfél nyaka. Végezetül a bunda egyfajta vánkosként is szolgál, kényelmesebbé téve a fekvést a kemény talajon. A vastag bundájú és a rövid szőrű kutyákat összehasonlítva feltűnhet, mennyivel kevésbé szívesen fekszenek az utóbbiak a csupasz padlón, s mennyivel gyakrabban alakulnak ki náluk bőrkeményedések, elsősorban a könyökön. A fokozottabb szennyeződésnek kitett részeken, vagyis a lábakon és a pofán a farkas szőrzete rövidebb, így nem csomósodik össze sem a sártól, sem a zsákmány maradványaitól.

Divat a fodrász Egyes fajták nyírása nagy hagyományokra tekint vissza: ilyen például az uszkár, vagy akár a schnauzer, melyeket, ha szőrük nincs fazonra vágva, sokan fel sem ismernek. Az uszkár, illetve más „vízikutyák” esetében a klasszikus, „oroszlános” fazonra való nyírás eredetileg az adott fajta által végzett munkához kapcsolódott: a mellkason és a lábakon meghagyott pamacsok a szívet, tüdőt és az ízületeket védték az áthűléstől, míg a hátsó testfél lenyírása segítette a far felszínre emelkedését, ezáltal a kívánatos, vízszintes testhelyzet megtartását a vízben. Vannak ugyanakkor olyan fajták, amelyeknek kozmetikázása csupán az utóbbi évtizedekben jött divatba. A spánielek, szetterek és retrieverek zászlós szőrzete eredetileg nem igényelt nyírást, ma azonban, a dús szőrzetre koncentráló küllemtenyésztés erősödésének betudhatóan, egyre gyakrabban találkozni fazonigazított példányaikkal.

Szőrös és még szőrösebb

A kutyák egy része napjainkig megtartotta a farkasra jellemző bundaszerkezetet, kisebb-nagyobb módosításokkal. Az ősi típusú, északi fajták szőrzete szinte tökéletes mása a farkasénak, legföljebb a színében különbözik attól. Egyes pásztorkutyákra szintén hasonló bunda jellemző, mások esetében a fedőszőrzet a farkasénál hosszabbá vagy rövidebbé, finomabbá, esetleg göndörré vált, de itt is megfigyelhető a pofák és lábak rövidebb szőrzete. Jelentősebb eltérést jelent, ha ezeken a testtájakon is hosszú a szőr: ez jellemző például számos juhászkutyára, valamint a szálkás- vagy drótszőrű ebekre. Speciális megjelenési forma a zsinóros vagy nemezesedő szőrzet, amelynek elhalt szálai a vedlés időszakában nem hullanak ki, hanem filcesedve a bundában maradnak; ezek a kutyák alig vagy egyáltalán nem hullatják a szőrüket, viszont bundájuk speciális gondozást igényel. A hosszúszőrű ebek bundája megtévesztő tud lenni: a bobtailt, a pulit vagy a komondort például vaskos, nehézkes állatnak mutatja, s csak lenyírva látható, hogy valójában szikár, karcsú ebekről van szó. A legnagyobb mértékben különbözik a farkasétól a rövidszőrű kutyák szőrzete, amelyet bundának nevezni már túlzás is volna, hiszen nem különíthető el benne a fedő- és az aljszőrzet, hanem egyöntetűen rövid szőrszálakból áll. Ezek a szálak nem állnak össze csomókká, nem filcesednek, hanem folyamatosan cserélődnek. Az egyes szőrtípusok között átmenetek is léteznek: bár mindkettő hosszú, mégis jelentősen eltér például egy hovawart és egy szetter bundája, és a ránézésre egyformán rövid szőrűnek látszó rottweiler szőrzete is más szerkezetű, mint a dobermanné.

Kopasz kutyák A legszélsőségesebb eltérést a farkas szőrzetéhez képest kétségkívül a meztelen kutyák jelentik. Ilyen fajták elsősorban egzotikus, meleg éghajlaton alakultak ki, és Európában különleges bánásmódot igényelnek. Sokan idegenkednek a szinte teljesen kopasz ebektől, melyek legföljebb a fejük tetején, a farkuk, esetleg a lábaik végén viselnek kusza csimbókokat. A részleges vagy teljes szőrhiány azonban nem ritka domesztikációs jelenség a háziállatoknál – gondoljunk csak a malacra, amelyet többnyire csupasz, rózsaszín állatkaként képzelünk el, holott őse, a vaddisznó sűrű, erős sörtét visel. Mi több, magunk sem vagyunk kivételek: aki fintorogva gondol a szőrtelen kutyákra és macskákra, álljon először a tükör elé, és képzelje el, milyennek látná önmagát, mondjuk, egy csimpánz szemével…

A fény és a vedlés

A mérsékelt égöv időjárás-változásaihoz alkalmazkodva az itt élő állatok szőre az évszakokkal változik. Évente kétszer váltanak bundát; ezek közül értelemszerűen a tavaszi vedlés jár nagyobb mértékű szőrhullással. Az emlősök szőrváltását – hasonlóan a téli álomra való felkészüléshez, az erre specializálódott fajoknál – a napi megvilágítás szabályozza, a köztiagyban található tobozmirigy által termelt hormonokon keresztül. Nem meglepő tehát, hogy a szőrzet élénken reagál a téli napfordulóra: nem sokkal Karácsony után, az új év első heteiben már érezhetők a hosszúszőrű kutyák bundájában az elhalt, olykor filcesedő szőrcsomók. A farkashoz hasonló bundát viselő kutyák aljszőrzete tavaszra nagy csomókban válik el a bőrtől, és kis gondoskodással minden nehézség nélkül lefésülhető az állatról – sajnos sokan ennyi törődést is sajnálnak házőrzőjüktől, ezért, főleg vidéken, az udvarokban számos ebet lehet látni, amelyen még nyár végén is ott „díszelegnek” a félig kivedlett szőrcsomók. Ilyen látványos formáját a szőrváltásnak elsősorban a szabadban tartott kutyáknál figyelhetjük meg: a lakásban, melegben élő állatok téli bundája kisebb mértékben fejlődik ki, de a tavaszi szőrgondozás természetesen náluk sem maradhat el. Még a rövidszőrű kutyák is jelentős szőrmennyiségtől szabadulnak meg tavasszal. Sokak számára talán meglepően hangzik, de a rövidszőrű kutya az év nagy részében több szőrt hagy maga után a bútoron, a szőnyegen vagy az ember nadrágján, mint a hosszúszőrű.

Büdös kutya Semmi kétség nem fér hozzá: a kutyának kutyaszaga van. Különösen erősen érezhető ez eső után vagy párás környezetben, a szag ugyanis szoros összefüggésben van azzal a zsiradékkal, amely ebünk szőrzetét hivatott vízhatlanná tenni. A szabadban tartott ebek erősebb szagot árasztanak, különösen télen, mint a szobakutyák. A szag fürdetéssel egy-két napra megszüntethető, de azután visszatér – jobb megbarátkozni a gondolattal, hogy a kutyának elmaradhatatlan tartozéka, nem lehet és nem is kell ellene küzdeni. Egészen más a helyzet akkor, ha a kutyának nem kutyaszaga van, hanem dögtől, ürüléktől bűzlik – a legtöbb kutya hajlamos ilyesmibe belefetrengeni, hogy ragadozó ősei ösztöneire hallgatva leplezze saját testszagát (az oszló tetem vagy a fekália büdös ugyan, de a zsákmányállatok számára nem jelent veszélyt). Az ilyen módon bemocskolódott kutyát természetesen meg kell fürdetni. Kellemetlen szájszagot okozhat a fogkő, a normálistól eltérő, erős testszag pedig anyagcsere-betegségekről árulkodhat.

Karbantartás télen-nyáron

A szőrzet típusa természetesen meghatározza a gondozás módját és eszközeit is. A legegyszerűbb természetesen a rövid szőrzet gondozása: az elhalt szőrszálak egy közönséges vasfűrészlap segítségével is könnyen eltávolíthatók, de ma már kaphatók speciálisan erre a célra kifejlesztett eszközök is. Enyhén nedves, puha textildarabbal (pl. kordbársony) a szőrzet pormentessé és fénylővé tehető. Nem sok törődést igényel a szálkás szőrzet sem, bár ezt már rendszeresebben kell kefélni, hogy a kutya ápolt képet mutasson. A drótszőrű fajták jó része (elsősorban terrierek) vagy az uszkár csak akkor őrzi a kívánatos fajtajellegeket, ha rendszeresen nyírják, illetve trimmelik; ezt a műveletet célszerű kutyakozmetikusra bízni, és nem házilag próbálkozni vele. Rendszeres fésülést vagy kefélést igényel a hosszú szőrzet, különösen, ha filcesedésre hajlamos. Vaskos csimbókok különösen a nyak és a mellkas szőrzetében, a fülek mögött vagy a combok hátsó oldalán lévő „gatyában” tudnak kialakulni; ezekre a részekre különös gondot kell fordítani, különösen, ha a kutya úszott vagy erősen megázott. A komondor és a puli (illetve egyéb, hasonló bundájú kutyák) szőrzete egészen egyedülálló kezeléssel tartható formában: a széles nemezszalagok végét ollóval behasítjuk, és óvatosan egyenletes, vékonyabb zsinórokra tépjük. Különös figyelmet kell fordítani a hosszú pofaszőrzetű kutyák „szakállára”, amely étkezéskor zsírral, ételmaradékkal szennyeződik.

Harlekin vadkutya A legtöbb vadonélő állatnak igen szigorú, fajra jellemző színezete van, amelytől az egyedeknél csak minimális eltérés tapasztalható. Ez a színezet szinte mindig szimmetriát mutat. A ritka kivételek egyike éppen egy kutyaféle, az afrikai vadkutya, más néven hiénakutya, amelynek különböző populációi, sőt, egyes egyedei között is jelentős eltéréseket figyelhetünk meg. Testükön szinte teljesen véletlenszerű megoszlásban, nem is feltétlenül szimmetrikusan helyezkednek el a fekete, sárga és fehér foltok, csupán a farkuk vége az, ami mindig fehér. A mai napig nem tisztázott, hogy a színezetnek mennyi szerepe van abban, hogy a falkatagok felismerik egymást, tekintetbe véve, hogy a kutyafélék színlátása gyenge, egyedi szaguk alapján pedig amúgy is könnyen megkülönböztethetik egymást. A fajon belüli színskála a farkasoknál is széles: ha nem is olyan tarkák, mint a hiénakutyák, de nemritkán egy falkán belül is megfigyelhetők különböző színváltozatok.

Bent vagyunk a vízben

A kutya bundája egész éven át rendszeres ápolást igényel, de természetesen figyelembe kell venni az évszakok sajátosságait: a nyírással például célszerű megvárni a jó időt, és nem a téli zimankóra időzíteni a kutya megkopasztását. Hasonló a helyzet a fürdetéssel is – már ha egyáltalán szükség van rá. Ok nélkül a kutyát felesleges megfürdetni, de az élet hozhatja úgy, hogy az ember kénytelen ezt megtenni, például erős szennyeződés esetén. A legtöbb szakember véleménye megegyezik abban, hogy évente kettőnél több fürdetés nem javasolt, s az is kimondottan kutyák számára készült samponnal történjék. Az emberi kozmetikumok ugyanis kioldják a bőr olajtartalmát, amelynek a kutya testének hőszigetelésében a szőrzethez hasonlóan fontos szerepe van. Ez az oka annak, hogy a rövidszőrű kutya sem fagy halálra a téli séták során, és ennek köszönhetően nem ázik át a kutya gyapjúszőrzete, ha víz éri. A fürdetéshez a kutyát állítsuk a kádba vagy lavórba, amelynek aljára tegyünk csúszásgátló szőnyeget (pl. gumiból), mert a kutya hajlamos pánikba esni, ha kicsúszik a lába alól a talaj. A legtöbb kutya gátlás nélkül kimegy az esőbe sétálni, viszont fél a zuhanytól. Ezért célszerű a vizet, legalábbis eleinte, inkább alulról, kisebb edénnyel önteni a szőrére. Fürdetés közben beszéljünk megnyugtató hangon a kutyához. Fürdés után a szőrzetet töröljük át, és – főként hideg időben – a teljes száradásig ne vigyük ki a kutyát a szabadba.

Kutyabőr Az egykor nemesi levelek neve kutyabőr, bár minden bizonnyal igen régen lehetett az az idő, amikor még valódi kutyák lenyúzott bőrére írták ezeket az okmányokat. A kutya irháját azonban nemcsak erre használták: kutyabőrből készültek a legjobb minőségű dudák, amelyeket a magyar pásztorok sokkal többre becsültek, mint az egyszerű kecskebőrből készülteket.

Szőrszálszempontok

Míg az egyik állatbarátot a dús, lobogó szőrzászlók gyönyörködtetik, addig a másikat a rövid szőr által kidomborított, pompás izomzat látványa ejti rabul. Semmi csodálnivaló nincs abban, hogy a szőrzet minősége meghatározó szerepet játszik a fajtaválasztásban, és nemcsak esztétikai alapon. Magától értetődik, hogy a szabadban való tartásra alkalmasabbak az olyan fajták, amelyek vastag bundájuknak köszönhetően nevetve néznek szembe hóval, faggyal. A rövidszőrű fajták sem feltétlenül igénylik mind a fűtött lakásban való elhelyezést, de feltétlenül szükségük van valamilyen tágasabb, temperált melegedőhelyre a hőszigetelt, bélelt kutyaházon kívül. Ne feledjük: a legtöbb kutya nem szeret egész álló nap ugyanazon a helyen gubbasztani, és szívesen elidőzne, elheverészne itt-ott, a kutyaház azonban csupán fekhelynyi területű, és amint kilép belőle a kutya, azonnal a fagyos udvarban találja magát, ahol csak akkor nem fázik, ha mozog. Attól, hogy a kutya nem üvölt vagy reszket a hidegtől, még korántsem biztos, hogy jól érzi magát, és minden bizonnyal meghálálja, ha egy csapóajtón keresztül bejuthat legalább a garázsba, verandára, melléképületbe! A szőrtípus megválasztása szempontjából nem lényegtelen szempont az sem, hogy mennyi szabadidőnk van: elfoglalt ember óvakodjon a bobtailtől, afgán agártól, melyeknek szőrzete akár napi egy órás elfoglaltságot is adhat a gazdának! Sokan a szőrhullás kiküszöbölése végett választják az uszkárt, kerry-blue terriert, számolniuk kell azonban azzal, hogy ennek ára a rendszeres nyírás. Közismert tévhit, hogy a szőrüket nem hullató kutyák allergiásoknak is ajánlhatók, ez azonban nem feltétlenül igaz: a szőr a kutyán is rajta van, így aki a kutyaszőrrel szemben túlérzékeny, az jobban teszi, ha lemond az ebtartásról.

Színes egyéniségek

A szőrzetnek köszönheti a kutya a színét is – bár legtöbbjüknek a bőre is többé-kevésbé pigmentált. A kutya egyedülállóan „színes egyéniség” az állatvilágban: még a háziállatok közt sem nagyon találunk olyan fajt, amelyen belül ennyiféle színváltozatot különböztethetnénk meg. A hófehértől a koromfeketéig igen széles a skála, és az egyes színek testtájankénti eloszlása is nagy különbséget mutat az egyes fajtáknál. A kutya lehet egyszínű (az egyes színeknek, például a sárgának is számtalan árnyalata van), lehet csíkos, spriccelt, só-bors, maszkos, fekete-cser, trikolor, rajzos vagy foltos. Az utóbbin belül is számtalan eltérés létezik, a mantelostól a harlekinig (az előbbi a hátán sötét „kabátot” visel, az utóbbi pedig egyenletesen elszórt, kisebb foltokat az egész testen – e változat neve a felemás ruhát viselő bohóc, Harlequin nevéből származik). A foltos kutyák sötét részei csaknem mindig a fülek és a farok tövére koncentrálódnak: ha összesen két folt van egy állaton, az bizonyosan ezekre a testtájakra esik. A színes bundájú kutyák fehér jegyei ugyanakkor az arcorri részen, a homlokon, a mellkason, a lábak, illetve a farok végén, esetleg a tarkón helyezkednek el. Léteznek „fordított színezetű” fajták is, mint például a belga juhászkutyák egy része, melyeknek – a kutyáknál, sőt, szinte az egész állatvilágban megszokott tendenciától eltérően – a mellkasa, szügye nem világosabb, hanem sötétebb, mint a test felső részei. Az ősi, munkára használt fajtáknál a szín sokszor összefüggésben van a kutya eredeti feladatával: némelyiknél a terepszínű, másoknál inkább a feltűnő példányokat részesítették előnyben. Egyes fajtáknak egy bizonyos szín a védjegye, mások szinte bármilyen létező színben előfordulnak. Számos fajtának a mai napig újabb és újabb színváltozatait tenyésztik ki – és a bundadivat e szeszélye ellen az állatvédőknek sincs kifogásuk…

Mirtse Áron

Forrás: www.kutya.hu