HATALMAS ÉS GYÖNYÖRÛ A BORDEAUX-I DOG
Több kinológiai szakíró sok más nagytestû, dog típusú kutya mellett a bordeaux-i dogot is a tibeti dog leszármazottjának tekinti. Szerintük ez az ôsi kutya Tibet fennsíkjairól került az Ókorban a Közel-keletre, onnan pedig a népvándorlások során jutott el Európába. Egy biztos, nagytestû kutyák mindig ott alakultak ki, ahol az ember állandó harcban állt a vadállatokkal vagy embertársaival, vagy éppen mindkettôvel. A bordeaux-i dog feladata kezdetben az ember illetve annak tulajdonát képezô állatok védelme volt, de használták vadászatra is, s de fennmaradását mégis egy véres látványosságnak, a medve- és farkas viadaloknak köszönhette.
A bordeaux-i dog rokonsága az angol masztiffal kézenfekvô: a késô középkor vége óta rendszeres kutyacsere dívott a La Manche-csatornán keresztül Anglia és a kontinens között, 1572-ben I. Erzsébet királynô több angol masztiffot is küldött ajándékba IX. Károly francia királynak. A nagytestû, erôteljes kutyákat nemcsak az egyszerû emberek használták munkára, az arisztokrácia is kedvelte a tekintélyes megjelenésû ebeket. 1789-ben a francia forradalom kitörésekor sajnos sok szép példányt fôúri gazdájukkal együtt megöltek. Ha nincsenek az egészen az elsô világháborúig, elsôsorban Dél-Franciaországban nagy kedveltségnek örvendô állatviadalok, talán nem is maradt volna fenn ez a fajta. A kegyetlen ötletek terén kifogyhatatlan emberiség egyébként még szamarak ellen is harcba küldte kutyáit. Az amúgy jámbor csacsik patarúgásai igen veszélyesek voltak a küzdôtéren. Nagy hírnévre tett szert egy Mina nevû viadorkutya, ugyanis ez a szuka állítólag a különben kötelezô, fémbôl kovácsolt védônyakörv használata nélkül szállt ringbe, több medvét és bikát is megölve. A bordeaux-i dog történetében jelentôs szerepet játszó Pierre Mégnin így írt 1896-ban az Állattenyésztô c. lapban a fajtáról: „Megérdemelték nevüket, hiszen Bordeaux mészárosai hajdanában sokszor használták ôket. Olyan vadak voltak, hogy egy rendôrségi rendelet kötelezte a tulajdonosaikat, pórázon tartsák ôket, az ebek pofáját pedig szájkosárral lássák el.” Egy bizonyos dr. Frank 1906-ban a Marhapásztor c. lapban dicséri a fajtát: „A bordeaux-i dog sokkal többet megôrzött magában a kelták erôs jellemébôl, mint a masztiff. Valójában ô elôdeink híres-nevezetes kísérôebének származéka. Ereje szörnyûséges; a legizmosabb ember szükséges ahhoz, hogy féken tartsa. Az állkapcsa irtóztató. E fajta néhány szép példányával Spanyolország határán is találkozhatunk, bár számuk nagyon megritkult. Ama pireneusi tartományokban, ahol még mindig napirenden vannak a bika- és medveviadalok, manapság is szemtanúi lehetünk annak, ahogyan megmérkôznek ezekkel a fenevadakkal.”
Valószínûleg a fajtával foglalkozó szakemberek az elsô párizsi kutyakiállításon, 1863-ban döntöttek véglegesen a bordeaux-i dog elnevezés mellett. A kiállításon nyolc dog vett részt, melyek szinte még nyolc különbözô típust képviseltek. Egy Magenta nevû kutya nyerte az elsô díjat, s egyidejûleg kitüntették Párizs városának különdíjával, egy 150 frankot érô aranyéremmel is. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rôtes árnyalatú szürke.
Ezt követôen közel két évtizedig, 1883-ig alig hallani valamit a fajtáról, majd ebben az évben megint szerepelt egy bordeaux-i dog a párizsi kiállításon, egy Bataille nevû kan, a Mina nevû legendás viadorkutya unokája. A fajtaazonos tenyésztés az 1890-es években kezdôdött, jelentôs szerepet játszott benne egy Rolland nevû kan, aki zömök testalkatú, csonkolt fülû kutya volt. Rolland-ról pontos adatok maradtak fenn: 72 cm magas volt, fejbôsége 62 cm, pofájának kerülete 41 cm, mellbôsége pedig 95 cm. Ebben az évtizedben több szakcikk is megjelent a fajtáról, mely nagy befolyással volt a tenyésztésre. Pierre Mégnin „Le Douge de Bordeaux” c. írását vette át Henry de Baylants kutyafajtákat bemutató könyvében, mely 1897-ben jelent meg.  1910-ben Kunstler bordeaux-i professzor írt kritikai tanulmányt a fajtáról. Hosszú évekig tartó vitasorozat után született meg 1911-ben az elsô hivatalos standard, melyet Mégnin és Kunstler dolgozott ki, ezt fogadta el az FCI 1913-ban. A ma is érvényben lévô fajtaleírást Raymound Triquet fogalmazta át 1971-ben, illetve vezetésével egy szakértôkbôl álló csoport 1993-ban is kisebb változtatásokat hajtott végre a standarden. Az FCI jelenleg is érvényben lévô standardjét 1995 áprilisában tették közzé.
A bordeaux-i dog az FCI kettes csoportjába tartozik, erôteljes, izmos, de harmonikus megjelenésû kutya. A test hosszúsága éppen meghaladja a marmagasságot, 10:11 arányban. A mellkas mélysége több mint a marmagasság felét teszi ki. Ami a fej arányait illeti, a fang maximális hosszúsága a fej egyharmada, a minimális pedig annak egynegyede. Természete nyugodt, kiegyensúlyozott; hûséges, szeretô társa gazdájának, akit nagy bátorsággal védelmez, ha kell. A kanok kifejezetten dominánsak, de a túlzott agresszió náluk sem kívánatos.
Érdekesség, hogy számtalan más fajtával ellentétben a bordeaux-i dog orrtükrénél nem a fekete szín kívánatos, hanem a szôrszínnel harmonizáló, annál valamivel sötétebb árnyalat. A szôr egyszínû, mahagóni vagy annál sötétebb, apró fehér foltok a mellkason és a mancsokon megengedettek. A szukák marmagassága 58–60 cm, súlyuk legalább 45 kilogramm, a kanok 60–68 cm magasak és legalább 50 kg súlyúak.
E.A
|
Egy masztiff Franciaországból |
Nagyon ráncos, nagyon vörös, nagyon nagy
 Tizenhét éve már, hogy feltűnt a filmvásznon Turner nyomozó társaságában Hooch, a nagy, vörös, ráncos – és nyálas – négylábú, aki tönkretette ugyan a pedáns rendőr lakását, de akár élete árán is kész volt megvédeni szeretett gazdáját. A tévécsatornákon alkalmanként azóta is vetített film főszereplője, fajtáját illetően, egy bordeaux-i dog. A kutyával rendelkező nézők többségének természetesen nem kellett határozó kézikönyv után nyúlnia, hogy beazonosítsa Tom Hanks partnerét; az átlagos mozilátogató azonban jó esetben is legfeljebb bullmasztiffnak nézte a nyomottképű négylábút. Különleges, nem hétköznapi megjelenése ellenére, a bordeaux-i dog nem tartozik a köztudatban élő fajták közé.
És talán azt még kevésbé tudják a laikusok, hogy hazánkban kiváló bordeaux-i dogokat tenyésztenek! A tavalyi Európakiállítás fajtagyőztese egy magyar tenyésztésű és tulajdonú kutya volt, aki a fajta szülőhazájában érte el ezt a hatalmas sikert: a kiállítás helyszíne ugyanis Párizs volt!
Az 1880-as évek végén, amikor még közel sem volt olyan egységes a fajta külleme, mint napjainkban, a három legnépszerűbb változat egyike éppen a párizsi típus volt, a toulouse-i és a bordeaux-i mellett. Az első írásos emlék a fajtáról 1863-ból származik, mikor az első francia kutyakiállítást rendezték a párizsi Jardin d’Acclimatationban.
Az esemény inkább még csak egyfajta kutyabemutató volt, nem mai értelemben vett kiállítás, de a lényeg, hogy már bordeaux-i dogok is szerepeltek. A nyolc, még eléggé eltérő küllemű dog közül egy Magenta nevű szuka lett a győztes, akit egyidejűleg Párizs városának különdíjával is kitüntettek, egy 150 frankot érő aranyéremmel. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rőtes árnyalatú szürke. Ezután 1883-ig nincs újabb adat a fajtáról. Ezekben az években még nem alakult ki a fajta egységes, végleges külleme, egymástól nagyon különböző egyedek is léteztek még, és nem kevésbé eltérőek voltak a korabeli tenyésztők nézetei az ideális tulajdonságokról. Némelyikük például az ollós harapást, mások a tétreharapást preferálták; nem kevesebb vita övezte a maszk kérdését is.
A már említett három fő típus – Parisien, Toulousian, Bordelais – keveredéséből alakult ki napjaink bordeaux-i dogja. A toulouse-i kutyák teste hosszabb volt, kisebb csontokkal. A párizsi kutyák fogazata ollós harapással záródott, míg a többi dognak általában 1–2 centiméteres előreharapása volt. A tenyésztők végül az előreharapás mellett döntöttek, ami ma is fajtajelleg.
Érdekes, hogy Nagy-Britanniában a Kennel Club nem is olyan régen, csupán 1997-ben ismerte el hivatalos fajtaként a bordeaux-i dogot, pedig már 1893-tól jelentek meg bírói beszámolók a Kennel Club Gazette-ben olyan kiállításokról, ahol ezek a nagy, vörös kutyák is szerepeltek, sőt 1897-ben önálló fajtaklub is alakult. 1895-ben egy John Proctor vagy Antwerp nevű úr publikálta tapasztalatait a The Stock Keeperben „Dél-Franciaország harcikutyáiról”. Bizony, a bordeaux-i dog számára sem volt menekvés, nem csak hadi- és vadászkutyaként használták, hanem viadorebként is. Bikák, medvék, vadkanok és jaguárok (!) ellen kellett felvennie a harcot. Szerencsére volt békésebb foglalkozása is, a mészárosok tulajdonuk őrzése mellett marhahajtásra használták kutyáikat. Az állatviadalok betiltásával és a hajtás iránti igény csökkenésével általános őrző-védő szerepet töltött be a bordeaux-i dog. Az első komoly szakmai cikk, és egyben az első fajtaleírás a fajtáról, 1896-ban jelent meg Pierre Mégnin állatorvos tollából, aki az Elevuer (Tenyésztő) című folyóiratot szerkesztette. Mégnin az általa 1863 és 1895 között látott és ismert példányok szintézisét fogalmazta meg.
A világ kutyásai Henry de Bylants „The Breeds of Dogs” c. munkájából ismerhették meg széleskörben a bordeaux-i dog jellemzőit. Mégnin egyébként a barna maszkot részesítette előnyben a feketével szemben, mert szerinte utóbbi a bullmasztiffal történt keresztezés eredménye. Erre a kérdésre egyébként máig nem sikerült megnyugtató választ találni: vajon a bullmasztiff a bordeaux-i dog egyik őse, vagy fordítva? Esetleg mindkét fajta körülbelül egy időben, egymással párhuzamosan alakult ki?
Az viszont biztos, a modern bordeaux-i dog megalkotójának J. Kunstler professzort tartják, aki többek között összehasonlító anatómiával foglalkozott a bordeaux-i egyetemen, és 1910-ben publikálta „Etude critique du Dogue de Bordeaux” c. munkáját a fajtáról. Nagyon kritikusan bírálta a fajta típusváltozatait, és Mégninnel szemben ő a fekete maszkot pártolta. A fajta harmadik nagy mentora Raymond Triquet, aki az 1950-es végén találkozott egy bordeaux-i doggal, César de la Croix Coupée-val, és teljesen beleszeretett a fajtába. Attól kezdve mindent megtett az imádott fajta fejlődése és népszerűsítése érdekében, így furcsa módon éppen egy észak-franciaországi keltette új életre a déli fajtát.
Triquet személyében értékes pártfogóra talált a bordeaux-i dog; a professzor számos szótár és kiadvány szerzője, a nyelvtudomány doktora, egyetemi tanár, sőt a Brit Rend tiszteletbeli tagja. Hosszú kutatómunka után, 1997-ben jelent meg átfogó munkája, a „La Saga de Dogue de Bordeaux”. A jelenleg is érvényben lévő standard elsősorban Triquet munkájának eredménye.
Az 1970-es évektől folyamatosan nőtt a fajta népszerűsége Franciaországban, míg 1970-ben csupán 66 kölyök született, 1980-ban 250. A bordeaux-i dog a XX. században két fajta kialakításában is közrejátszott: a japán tosa és az argentin dog ereiben is csörgedezik némi francia vér.
Habár az Egyesült Államokban az AKC még nem ismerte el hivatalos fajtaként, a bordeaux-i dog nagyon népszerű fajta. Dr. Philip Toddnak tulajdonítják az első bordeaux-i dogok érkezését az Egyesült Államokba, az 1960-as években.
Néhány elkötelezett tenyésztő gondos munkájának köszönhetően ma már számos világszínvonalú bordeaux-i dog él az Államokban. A Dogue de Bordeaux Society mindent megtesz a fajta érdekében, a 2000-es Speciality kiállításukon nem kisebb személyiség, mint maga Raymond Triquet volt a bíró. Várhatóan még 2010 előtt az AKC is hivatalosan elismert fajtának minősíti a bordeaux-i dogot.
A bordeaux-i dog nyugodt, magas ingerküszöbbel rendelkező fajta. Általánosságban barátságos, kutyákkal szemben sem túlságosan agresszív, de képes magát és szeretteit megvédeni; jő házőrző. Hajlamos az önfejűségre, de sok szeretettel és következetességgel jól nevelhető. Kissé érzékeny a melegre, viszonylag alacsony a mozgásigénye; megszállott túrázóknak és futóknak nem ajánlott. Várható élettartama kb. tíz év.
E.A.
Miért van a világon BORDEAUX-I DOG?
Bordeaux-i dog vagyok
Így ismernek engem,
Aki engem kigúnyolna
Rögvest meg kell ennem.
 A bordeaux-i kutyákat az európai uralkodók udvaraikban tartották, egyrészt azért, hogy az udvari konyha szarvas-, medve- és vaddisznóhús anyagbeszerzését lássák el (esetlegesen kóbor komédiások és a politikai ellenzék húsanyagával kiegészítve), másrészt azért, mivel ezen kutyafajta már első látásra is alapjában különbözött a parasztok kutyáitól. Így azonnal szembetűnő volt, hogy a hintóban együtt utazó degenerált egyén és egy filozófus-ábrázatú lény nem más, mint egy nemesember és a kutyája. A dogok mindmáig az udvarokon élnek, amennyiben az évszakok szerint nem szunyókálnak a nappali szobában, a kanapén vagy éppen a dunyha alatt.
Valahol azt olvastam, hogy a bordeaux-i dogok annyira csúnyák, hogy egyedül csak a szülőanyjuk szeretheti őket. Alaposan megnéztem azokat az embereket, akik kerítésem, kertem, házam körül jártak-keltek. Ezt követően rendbehoztam magamat, kiegyenlítettem kimeredt szemeimet, lenyalogattam égnek álló szőrömet, csökkentettem magas vérnyomásomat és leengedtem a bennem felgyülemlett adrenalint, majd felkerestem a gazdasszonyomat. Azt a gazdasszonyomat, aki az én házamért is fizeti az ingatlanadót. Kérdezem is őt: „Honnan veszik az emberek a bátorságot azt állítani egy állatról, hogy csúf? Vagy ostoba? Vagy hogy gonosz? Ha látnád azokat a figurákat, akiket én az előbb láttam, ha éreznéd azt az irigységet, ami belőlük sugárzik…”
A gazdikám rámmosolygott, és – mint a szuka-barátnője, nem fogják nekem elhinni! – ebben a pillanatban magam előtt láttam a bordeauxi-dogot, és ez a „dog” szép volt, mivel az enyém volt! A gazdasszonyom és a bordeaux-i dog közötti egyetlen különbség az, hogy gazdasszonyom álla csak a cseh politikusokra nézve esik le, és a nyála is egyedül a cukrászdában gyülemlik fel. Jelenleg gazdasszonyom vörös arcot visel, mivel náthás. A múlt héten fekete arccal mutatkozott, mivel a fürdőkályha koromfelhővel lepte be arcát…
A bordeaux-i dog eredetét egyesek a tibeti dogra vezetik vissza, amit én bájos kinológiai folklórnak tartok. Ismerőseink tibeti dogja is lábát nyújtja majd arra, hogy dédnagymamája és dédnagypapája ezen kutyafajtával semmiféle családi viszonyt sem folytatott. Mások viszont az angolmasztiff-eredetre esküsznek, amiben tényleg lehet valami, a harmadik nézet szerint bordeaux-i henteskutyákról, a rottweili henteskutyák francia változatáról lehet szó. Állítólag annyira erős és vad természetű kutyák voltak, hogy a francia rendőrség előírásai tulajdonosaikat erős póráz és szájkosár használatára kötelezte. Ezen előírások azt is bizonyítják, hogy amíg a bordeaux-i dogokat kellemes, megbízható és intelligens teremtményekké nemesítették ki, addig a rendőrök, mint fajta, előrehaladásukban stagnáltak. Lehet, hogy segítene ezeket a rendőröket szomszédasszonyunkkal – a külső és belső ügyek ellenzéki miniszterjelölt-nőjével – keresztezni. Rokon egyedek párosítása ugyanis, mint tudjuk, nem tesz jót…
A bordeaux-i dogok az angol masztiffok utódjai, mivel legalábbis a késői középkortól kezdődően élénk kutyacsere folyt a Csatornán át. Az angol kutyák beleszerettek a hatalmas francia kutyákba, az alán törzs leszármazottaiba. A franciák is alanoknak (alantiaknak) nevezték e kutyákat. Az alánokat állattenyésztő pásztortörzsként ismerték, akik a nagy népvándorlás idején hatalmas kutyáikkal terelt állatcsordáikkal átvonultak egész Európán. Az alánok a kaukázuson túli területekről származtak, így kutyáikat a kaukázusi és a közép-ázsiai kutyák elődjeinek tekinthetjük. Amikor engem egy német dog kutyakölyke köszöntött: „Jó napot, vau, néni!”, az nem azért volt, mert hátam immár tizedik életévem alatt görnyed, hanem annak jeleként, hogy engem, mint elődjét ily módon tisztelt meg.
A bordeaux-i dog elsősorban a gazdagok kutyája volt, mivel ilyen hatalmas kutyát táplálni nem volt egyszerű dolog. A nagy francia polgári forradalom nemcsak a francia nemesi réteget tizedelte meg, hanem a vad csőcseléket mélyen lenéző bordeaux-i dogok számát is. A nemesség egy része az emigrációt választotta, kutyáikat is magukkal vitték. Az elárvult kutyák egy része vagy jószívű embereknél lelt otthonra, vagy haszonleső embereknél – a kutya ugyanis jó pénzforrást jelentett az akkori kutyaviadalokon.
Hogy pontos legyek, nem olyan kutyaviadalok volt szó, mint amilyeneket a mai maffiák rendeznek. Akkor ugyanis még pontosan egyeztették a küzdő kutyák nemét, testsúlyát, a kutyák küzdelem közben nem használhatták mancsuk erejét, ellenfelüket nem volt szabad annak vállán felül megharapni, nyakukat is erős fémnyakörv védte. A szabályoknak a küzdő felek általi megsértése azonnali diszkvalifikációt vont maga után. Azokat a kutyákat, amelyek a küzdelem befejeztével is fogaikat mutatták, illetve ellenfelükre hátulról rátámadtak, a bírák nem javasolták továbbtenyésztésre. Maguknak is úgy tűnik, hogy a világ mindinkább kíméletlenebbé válik?
Az első kutyakiállításon, Párizsban, 1863-ban nyolc bordeaux-i dogot állítottak ki. Az első helyet a Magenta nevű kan kutya nyerte, annak ellenére, hogy az egyik döntőbíró feljegyzése szerint nem képviselte az „értelmes kutyatípust”. Nem is csodálkozom a jóemberen, hogy Magenta annyira befolyásolta e nézetében: a dog hátsó lábai rövidek, izmosak voltak, termete oroszlánra emlékeztetett, az erős bordákat láthatóvá tevő testfelépítéssel, tipikusan a macskafélékre emlékeztető combizmokkal, a feje pedig leginkább medicinlabdára hasonlított. A bordeaux-i dog a 65 cm-es testmagasságot és a 95 kg-os testsúlyt is elérheti, úgyhogy Isten óvja azt, akinek a lábára lép.
A bordeaux-i dog kicsinye egyszerűen ennivaló. Ha ezt gazdasszonyunk állítja, akkor minden rendben van, mivel ő vegetáriánus, de ha ugyanezt Mon mondja, akkor gyanús, hogy már éhes.
Gazdasszonyunk szerint ha itt lenne egy vörös színű bordeaux-dog kutyakölyök, vörös fejjel, dundi testtel, értelmes, okos szemekkel, akkor az lenne az igazi. Mon papával közösen minderről hosszan elgondolkodtunk egész délután a körtefa alatt, majd mentünk gazdasszonyunkkal közölni: inkább örüljön annak, hogy van otthon két szenilje. Gazdika elgondolkozott, majd közölte: „Igaz, Monnal még valahogy szót lehet érteni, de a gazdurunkkal már nehezebb a dolog!”
A bordeaux-i dog majdnem ugyanolyan jó védelmi kutya, mint én, a középázsiai Aura. Csak nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy annyira odaadó legyen gazdájával szemben, mint én, Aura. Ugyanúgy, ahogy én, ő is képes volna életét áldozni a gazdájáért. Ez a dog csak egy úr szolgája, az éberség megtestesítője. Egyben nyugodt természetű – természetesen, ha közben nem bőszíti fel valaki. Hát igen, a bordeaux-i dognak nincs hibája!
Maradok szívélyes, kinológus üdvözlettel
szukájuk: Aura
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
