RÉSZLET A BULDOG ENCIKLOPÉDIA CÍMŰ KÖNYVBőL

A FRANCIA BULDOG

– a párizsi kuzin –

Múlt hónapban az angol buldogot mutattuk be. A buldog családfa felépítését hűen követve ebben a hónapban a francia buldogról írunk. Ez a nagyon kedves fajta, amely veszélyesnek néz ki, de nem az, és "kinek" kis testében egy oroszlán  szíve lakozik méltán nyomul előre a népszerűségi listákon.

Emlékezzünk vissza az előzőekben tárgyalt új típusú angol buldog kialakulásának kezdeti időszakára, az 1800-as évek közepére. A fajtát ekkor még kétféle méretben tenyésztették: a választóvonalat a 30 fontos, azaz mindössze 13,5 kg-os súlynál húzták meg. Az ennél könnyebb buldogokat a "toy" kategóriába sorolták, míg a nehezebbek normál súlyúnak számítottak, s ez a fajta kategorizálás jól végigkövethető a kutyakiállítások történetében. Az első "hivatalos" show-t Angliában, s tulajdonképpen az egész világon 1859-ben Newcastle-on-Tyne-ben rendezték meg, majd a következő évben jött a híres birminghami kiállítás. Itt szerepeltették első alkalommal külön, önálló fajtaként a buldogokat. 1861-ben Manchester, majd egy évvel később a főváros adott otthont nagyszabású kiállításoknak, s hőseink itt már ún. "kis" és "nagy" osztályban kerültek bemutatásra. Mai szemmel érdekesnek tűnik, hogy ez a fajta megkülönböztetés részben a nemek közötti eltérésen alapult! Előszőr egy 1863-as kiállításon különítették el a kanokat és szukákat, majd tíz évvel később a nemeken belül állítottak fel méretkategóriákat. 1875-ben, az első klub megalakulásának évében nemkívánatosnak nyilvánították a "mini" méretű kutyákat, s kizárták őket a tenyésztésből.

Az új típusú buldog kialakulásának kezdeti éveiben sok törpe buldogot exportáltak Franciaországba, ahol előkelőségek tartották őket, mégpedig vadászatra. Hamar felfedezték ugyanis, hogy a kistestű, de roppant izmos kutyák állhatatosan követik a róka, görény vagy borz nyomát, és ha utolérik a prédát, kíméletlenül végeznek vele. Különösen Le Coulteux gróf buldog-falkája vált híressé, elsősorban azután, hogy 1867-ben a Párizsi Állatkertnek ajándékozta kutyáit: a széles közönség itt csaknem harminc évig gyönyörködhetett a mulatságos kis állatokban. Noha népszerűségüket itt alapozták meg a város lakosságának körében, elterjedésüket egészen másnak köszönhetik.

Történt ugyanis, hogy az 1860-as években angol csipkeverők nagy számban vándoroltak ki Normandiába és telepedtek le elsősorban Calais környékén. Mivel az itt épülő üzemekben nagy szükség volt jól képzett szakmunkásokra, egymás után érkeztek a gazdasági válságtól és munkanélküliségtől sújtott Angliából. Az általuk kedvelt és tenyésztett "toy" buldogok közül számos példányt hoztak magukkal, annak reményében, hogy a francia kutyabarátoknak jó pénzért eladhatják a kölyköket. Ez a számításuk be is vált, sőt ezzel a döntésükkel ők váltak a törpe buldogok megmentőivé, s egyben egy új fajta megteremtőivé. A század utolsó negyedének kezdetén az őshazában végleg száműzték ezt a méretet a kiállításokról, melyet így ott senki sem tenyésztett tovább.

Míg Angliában a "toy" buldogok lassacskán kihaltak, addig új hazájukban hihetetlen népszerűségnek örvendtek.... mint a városi kisemberek kutyái. A zsúfolt és kis alapterületű lakásaikban a gyári munkások, fuvarosok, piaci hordárok és árusok nem tarthattak óriási ebeket, a törpe buldogok viszont ideális társnak bizonyultak, akik ugyanakkor megőrizték harcias jellemüket is. Mivel az állomány nagy része az egyszerű nép kezében volt, a tenyésztést is jellemzően ők folytatták, legtöbbször mindenféle dokumentálás nélkül. Adatok hiányában viszont szinte semmit sem tudunk arról, hogy mi módon távolodott el egymástól ilyen nagy mértékben az Angliában maradt buldog és az immár teljesjogú franciának tekinthető "toy" változat - alig két évtized alatt! Amikor az 1880-as években a francia buldogok előszőr jelentek meg angol kiállításokon, a hazaiak gúnyolódva fogadták őket, és saját kutyáikkal egy kategóriába sorolták a "denevérfülű" ebeket. Az egyik legfontosabb különbség egyébként - a méreten túl - éppen a peckesen felálló fül, amit a francia tenyésztők néhány generáció alatt rögzítettek saját állományukban. Amikor a "toy" buldogok tartásának első francia apostola, a már említett Le Coulteux gróf 1870 körül előszőr pillantotta meg a felálló fülű kutyákat, elkeseredve kiáltott fel: "Hiszen ezek tönkreteszik a fajtát! Mit kezdjünk a vadászatokon ezekkel a kutyákkal?"

A francia buldogok szerelmesei mindent elkövettek azért, hogy kutyáikat megismertessék a világgal, ezért 1880-tól más szervezett formában folytatták a tenyésztést, s megalakították az első fajtaklubot. A törzskönyv megnyitására még öt évet várniuk kellett, és újabb három esztendő telt el az első standard elkészítéséig. Az 1888-as fajtaleírásban még elfogadták a "hagyományos" és felálló fület is, valamint a farok kérdését sem tekintették elsődlegesnek: egyaránt voltak egyenes, hosszúfarkú, és rövid, csavart forma farkú egyedek. Kikötötték viszont, hogy a fej átmérője legalább 2 cm-rel haladja meg a törzs hosszát. Ennek úgy szereztek érvényt, hogy a kezdeti kiállításokon sorra megmérték a kutyák testrészeit, s külön pontszámokkal zsűrizték a fejet, lábakat, stb.. S noha korának leghíresebb francia kynológusa, Pierre Megnin hitetlenkedve fogadta az új fajta létrejöttét, 1890-ben végre önállóként ismerte el a Societé Canine Centrale, a hazai kenel klub. A francia buldoggal szemben azonban még mindig komoly kifogások merültek fel: a szakértők csupán az angol buldog egy változatának tekintették, míg a sznob polgárság alacsony sorból való származása miatt fanyalgott. Ez a vélemény viszont azonnal megváltozott, amikor VII. Edward angol király, a néhai Viktória királynő fia, megvásárolta első francia buldogját. A Buffalo (Bölény) nevű kannak köszönhetően a fajta a legmagasabb körökben is divatos lett, s ezzel megkezdte világhódító útját.

"őshazájában", Angliában eleinte teljesen elutasították a francia buldog, mint önálló fajta létezését, sőt a nálunk már korábban kiszűrt törpe méretű kutyák elkorcsosult változatának tekintették őket. Az idő múlásával viszont egyre többen megkedvelték a denevérfülű kis fickókat, s így 1902-ben megalakult az első szigetországi klub, sőt a következő évben már önálló kiállítást is rendeztek számukra, végül 1904-ben a BKC is elismerte a fajtát. Érdekes módon Amerikában, noha a múlt század végén számtalan híres tenyészkutyát importáltak Franciaországból, mégpedig horribilis összegekért, a kezdeti fellendülés után hamarosan alábbhagyott az érdeklődés. Ennek magyarázata pedig az, hogy a jenkik is kitalálták a maguk "törpebuldog-verzióját", mégpedig Boston terrier néven. Ez a kutya már a század első éveiben jószerivel teljesen kiszorította az USA-ból a francia buldogot, akinek tündöklése a tengerentúlon így átmenetileg tiszavirágéletűnek bizonyult. Az elmúlt időben viszont újra erőre kapott az Egyesült Államokban, s ma már számos kenel világszínvonalon foglalkozik a francia buldog tenyésztésével.

Európában megjelenésétől kezdve roppant népszerűségnek örvend, s az utóbbi évek egyik divatfajtájának is tekinthetjük. Magyarországon szintén rendkívül kedvelt, s a 80-as évek végétől folyamatosan felfelé ível a fajta hazai tenyésztése.

Kocsis Miklós

Angol emigránsból tôsgyökeres francia

A francia bulldog

Ha belegondolunk, hogy a franciák Anglia jelképébôl, a bulldogból saját fajtát kreáltak, miközben ellátták két hatalmas füllel, nem csoda, hogy a két nép nem rajong egymásért... De komolyra fordítva a szót, ezt a csupa szem, csupa fül francia fajtát valóban angol karosszériára, azaz az angol bulldogra építették. A fajta kialakulásában szerepet játszott az ipari forradalom is, melynek során sok állását vesztett munkás, akiket hatékonyabb gépekre cseréltek, Franciaországba vándorolt. Lehetett volna alkalmasabb eszköz a patriotizmus kifejezésére és a honvágy csillapítására, mint egy kis angol bulldog?

A mai angol bulldogról nehéz elképzelni, hogy képes lenne felvenni a harcot egy megvadult bikával. Valóban, ôsei hosszúlábú, nagy, erôs kutyák voltak, melyeket sokáig elsôsorban bikaviadalokra tenyésztettek. 1802-ben azonban az angol parlament betiltotta ezeket a hecceket, majd 1858-ban a kutyaviadalokat is, és ez óhatatlanul kihatott az egyik fôszereplô tenyésztésére. Mivel a bulldog fôleg a szegény rétegek körében volt népszerû, ez is a kis méret kialakítását indokolta, hiszen ezek az emberek nem tudtak volna hatalmas állatokat eltartani, sem anyagi helyzetükbôl, sem kis lakásaik méretébôl kifolyólag. Így vált egyre népszerûbbé az egykori viadorkutya miniatürizált változata, a toy bulldog. Korábban számtalan bulldog-terrier keresztezés történt a minél eredményesebb harcikutya létrehozása végett, így kezdettôl fogva léteztek kisméretû, bulldog-típusú kutyák, hiszen a terrierek nem voltak nagytermetûek. 1903-ban írja J.W. Stubbs, hogy London keleti részében és Nottigham-ben a takácsok és csipkeverôk tulipánforma-fülû, aprócska bulldogokat tenyésztenek. Sôt, angol kereskedôk már 1860-tól árusítottak ilyen kutyákat Franciaországba is. Stubbs név szerint is megemlít egy embert, Alf George-t, aki ezekbôl a kutyácskákból többfélét is tenyésztett, sôt Franciaországba is importálta ôket. Kiállításokon 1836-ban szerepeltek elôször toy bulldogok. Érdekes, hogy a franciák vadászatra is használták ezeket az ebeket, mondván, nagyon jó nyomkövetôk. Le Coulteux de Caumont és Georges de Geoffrey St-Hilaire grófoknak egész falkájuk volt ezekbôl a „vadászbulldogokból”. Le Coulteux falkája 1867-ben a párizsi állatkertbe került, ahol 1895-ig folytatták tenyésztésüket.

Röviddel a századforduló elôtt Normandiában hatalmas csipkeverô üzemek létesültek. Angol csipkeverôk is telepedtek le Franciaországban, fôleg Calais környékén, és toy bulldogjaikat is magukkal vitték, melyek súlya 16–20 font közötti volt. Emil Hauck professzor szerint Franciaországban mopszokkal és terrierekkel, illetve más vélemények szerint griffonokkal is keresztezték ôket. A lényeg, hogy sikerült rögzíteni a felálló fület. (Stubbs szerint már 1903-ra állandósult a felálló fül.) A toy bulldogból francia kutya vált, fôleg Párizs peremkerületeiben lett népszerû kedvenc. Strebel szerint elsôsorban kocsisok tenyésztették a fajtát. Charles Roger az idôszak meghatározó tenyésztôje, már 1872-ben tartott bulldogokat. 14 éves korában vásárolta elsô szukáját, húsz frankért. Ezt a kutyát ugyan elütötte egy szekér, de Charles Roger nem adta fel tenyésztési ambícióit, újabb kutyákat vásárolt. Sajnos a fajtát ténylegesen kialakítók nem hagytak hátra feljegyzéseket, hiszen a kis bulldog a kisemberek kutyája volt, susztereké, zöldségárusoké, hordároké, akiknek eszükbe sem jutott kutyákkal kapcsolatos gondolataikat papírra vetni. Azt tudjuk csak, hogy Charles Roger kutyáit a „terrier-boules” elnevezéssel illette, ami az angol „bull-and-terrier” típusmegjelölésnek felel meg.

Bár a franciáknál igen népszerû volt a toy bulldog, az angolok sem hagytak fel e típus tenyésztésével. Az angol tenyésztôk is megjelentek a piacon saját toy bulldogjaikkal, melyek 1860 és 1910 között egyre népszerûbbé váltak, Belgiumban és Franciaországban is. Akkor jelentek meg, mikor az elsô francia bulldogok megkezdték kiállítási szereplésüket. Gyakorlatilag a francia toy bulldogok csupán hatalmas denevérfülükben különböztek angol társaiktól. Az angolok persze nem örültek a francia konkurenciának, és azok hatalmas fülein kezdtek el élcelôdni. Lady Kathleen Pilkikngton szerint a nottinghami csipkeverôk kutyáinak franciaországi kiruccanása nem tett jót a megjelenésüknek, mely elônytelen denevérfüllel és elôreugró állkapoccsal bôvült. Saját standard hiányában a franciákat az angol toy bulldogokkal sorolták egy osztályba a kiállításokon, ami a tenyésztés szempontjából nem volt túl szerencsés.

Franciaországban 1880-ban alakult a „terrier-boules” kedvelôinek elsô fajtaklubja. Hetente tartottak taggyûlést a kutyavásárpiacon. 1885-ben nyitották az elsô törzskönyvet, 1888-ban született az elsô fajtaleírás, melyben a kutyát kicsiny Herkulesként jellemezték, és kikötötték, hogy a fej körfogata legalább 2 centivel legyen több a törzshossznál. A fül ekkor még lehetett „összegöngyölt” azaz rózsafül.

A már említett Charles Roger 1887-ben szerepeltette elôször kutyáit kiállításon, Dog Rose-t és Half Penny-t. De ekkor a központi francia kinológiai szervezet még nem ismerte el hivatalosan a fajtát, erre 1898-ban került sor. Nagy szerepet játszott ebben Gordon Bennet léggömbutazó személye is, aki sokat tett a fajta népszerûségéért.

A fajta származását illetôen sokáig fanyalogtak elôkelô kinológiai körökben: szénkereskedôket és utcaseprôket kérdezzen, aki az eredete után kutat, mondták. De persze rögtön megváltozott a közvélemény, mikor VII. Edward angol király megvásárolta a Buffalo nevû, fehér, kan francia bulldogját, igazi denevérfülekkel. És milyen érdekes, hogy Boutroux urat, a Société Canine Centrale fôtitkárát, aki néhány évvel korábban még az utcaseprôket emlegette a fajtával kapcsolatban, 1910-ben már a francia bulldog klub titkári székében találjuk...

Az Újvilágban a francia bulldog gyors karriert futott be. 1888-ban egy Harrison nevû amerikai úrnak tûnt fel Párizs utcáin sétálva egy francia bulldog. Annyira megtetszett neki a kis jószág, hogy rögtön vásárolt is néhányat és hazavitte ôket az Államokba. Olyan sikert aratott velük, hogy akárhányszor visszatért Franciaországba, mindig vett néhány újabb kutyát. 1896-ban már klubot is alapítottak New Yorkban, és külön kiállítást is szerveztek a francia bulldogoknak. Ezidôtájt a franciák inkább még a rózsafülû kutyákat kedvelték, Amerikában azonban a peckesen felálló fül volt a divat. Az 1897-es, a New York-i Waldorf Astoria szálloda díszcsarnokában rendezett kiállításra hivatalosan már 46, versenyen kívül még több kutyát neveztek. A kutyák átlagos ára legalább 250 dollár volt, de több példány is 700 dollárért kelt el, sôt a kiemelkedô egyedek ára 5000 dollár volt a századfordulón! Ez is arra vall, hogy Amerikában nem az utcaseprôk, hanem a gazdagok kutyája volt a francia bulldog.

Angliában a fajtára jellemzô nagy fül inkább visszatetszést keltett, de azért lassan itt is kedvelôkre talált az ôshazájába visszatérô, elfranciásodott fajta. Az elsô klub 1902-ben alakult, 1903-ban szerveztek külön fajtakiállítást, és 1904-ben ismerték el önálló fajtának a francia bulldogot Angliában. A fajta a kontinens többi országában is hamar népszerû lett. Németországban az 1913-ban megnyitott elsô törzskönyvbe már 300 kutyát jegyeztek be.

Ausztriába is már 1870 körül megjelennek a kis bulldogok. Egy francia bulldoggal beszélni is lehet! – mondta Anna Sacher, a fajta egyik tenyésztôje és egy híres bécsi szálloda tulajdonosa. Egy Wahrmann nevû úr hozta az elsô csíkos francia bulldogot Bécsbe, és ez a kutya csíkos kis kabátjában óriási sikert aratott, s a fajta rövid idô alatt a bécsiek kedvence lett.

A francia bulldog sajátos külsejével a kutyavilág unikuma. Kevés olyan kutya van, aki szinte csak hatalmas szemekbôl és fülekbôl áll, miközben izmos testével igazi kis atléta. Mintha ellentétekbôl rakták volna össze, mégis arányos felépítésû. Komoly benyomást kelt, mégis, mintha egész testével nevetne. Igazi bohóc, egy filozófus köpenyébe burkolva. Állandóan tréfára kész, mégis árad belôle a nyugalom és a tiszteletreméltóság. Nyomott kis pofája miatt akár veszélyesnek is tûnhet a hozzá nem értô számára, pedig korántsem az, sokkal inkább érzékeny, ragaszkodó kutya. Bárányszelíd, de oroszlánszívû, kompakt, gyors, fordulékony, szkeptikus, de nem barátságtalan, röviden: belül nagyobb, mint kívül, ideális kísérôje a városi embernek.

Mérete is kényelmesen kezelhetô kutyává teszi, 8–14 kg a testsúlya. Marmagasságát nem határozza meg a standard, csupán azt írja elô, nagysága legyen arányban súlyával. A francia bulldogot viszonylag sok színben tenyésztik, foltos vagy egyszínû kölyköt is választhatunk, de mindenképpen megbízható tenyésztôtôl vásároljunk.

Bár nem tartozik a könnyen tenyészthetô fajták közé, szaporítók is foglalkoznak vele, hogy a rossz körülmények között tartott állatok utódaiból pénzre tegyenek szert. Ne támogassuk ôket, sôt gondoljunk saját pénztárcánkra is: egy beteges kölyök állatorvosi kezeltetése csillagászati számlákat eredményezhet.

Eifert Anna

Forrás:  www.kutya.hu