Fajtaismertető

A rövidlábú terrierek

A különböző terrierfajtákat a nemzetközi kinológia négy alcsoportba sorolja: megkülönböztethetünk hosszúlábú, rövidlábú, bulltípusú és toy (törpe) terriereket. A rövidlábú terrierek közé jelenleg 13 fajta tartozik, többségük Nagy-Britanniából származik.

Ausztrália három terrierfajtával rendelkezik. A rövidebb, durvább szőrű ausztrál terriert őshonos fajtának tartják. Bár a hatalmas kontinensen több pásztor- és juhászkutyafajta is kialakult, mégis az aprócska ausztrál terriert ismerték el elsőként, sőt, külföldön is ő volt az első hivatalos ausztrál fajta. A nyilvánosság elé először 1868-ban lépett egy durvaszőrű ausztrál terrier, egy Melbourne-ben rendezett kiállításon. 1887-ben, ugyancsak Melbourne-ben már klubot is alapítottak az új fajta kedvelői, 1896-ban hivatalos fajtaleírást készítettek az ausztrál terrierről. Az ausztrál terrier az egyik legkisebb munkaterrier. Tazmániában már az 1880-as évek elején ismert volt ez a durvaszőrű terrier, kérdés, hogy valóban őshonos fajtáról vagy a kontinens partjain elsőként kikötő, angol hajókkal érkező terrierek leszármazottjáról van-e szó. Mindenesetre később tudatosan keresztezték ezt az őshonosnak tartott fajtát más terrierekkel, hogy a kívánatos tulajdonságokat továbbfejlesszék. Elsősorban rágcsálók és kígyók ellen használták a farmon, birkatelepeken, tengerparton vagy éppen bányákban, aranylelőhelyeken. Szükség esetén a birkákat is felügyelte, megbízhatóan jelezve minden idegen betolakodót.

A Jack Russell terrier Angliában alakult ki az 1800-as években, mégis a fajtagazda ország napjainkban Ausztrália. Az Ausztrál Jack Russell Terrier Klubot 1972-ben alapították, azóta hétezernél is több almot regisztráltak. 1981-ben tárgyalások indultak a JRTCA és az Ausztrál Kennel Klub között a fajta hivatalos elismertetéséért. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Angliában megszületett a hivatalos standard. Mivel Anglia a fajta szülőhazája, így ezt a fajtaleírást Ausztrália természetesen elismerte. Azonban az ország tenyésztőinek ez problémát okozott: a hivatalos angol standard ugyanis kizárta a tenyésztésből a 30 cm-nél magasabb kutyákat, miközben a JRTCA több éve arra buzdította tagjait, hogy 25,5 és 30 cm közötti kutyákat tenyésszenek. Ekkoriban csak Ausztrália és Új-Zéland fogadta el hivatalosan is a rövidlábú változatot. 1995 vége óta lobbizott Ausztrália az FCI berkein belül, hogy elismertesse saját Jack fajtaleírását. 1998-ban Írország vette át a stafétabotot, és kérelmet nyújtott be a rövidlábú változat elismertetésére. 2000 októberében ezt el is fogadták, és a fajta ideiglenes elismertséget kapott, végül az FCIi Ausztráliát jelölte ki fajtagazdaként.

A cairn terrier a legősibb skót terrierfajta. Kialakulása elsősorban Skye szigetéhez kötődik, így nem csoda, hogy 1910-ig rövidszőrű skye terriernek is hívták. Ma használatos elnevezése szülőföldjének sziklás vidékeire utal: a cairn szó olyan kőrakást, kőhalmot jelent, amely síremlékként vagy határkőként szolgál. Érdekes, hogy sokáig a brit „stone” (szó szerint kő) mértékegység volt a standard szerint a cairn terrier kívánatos testsúlya, amely 14 font, ráadásul a fajta színei között a kőszikla minden árnyalata megtalálható. Az egyik legkorábbi feljegyzés 1436-ból maradt fenn, John Lesley-től, aki a fajtát az emberrel szemben barátságos és vidám ebnek, ám rettenthetetlen, gyors, kemény vadászkutyaként írja le, amelynek barlangokba és kotorékokba kellett bemásznia, hogy akár a borzot is megölje. A modern cairn terrier kialakulásában Alastair Campbell és Mary Hawke játszották a legnagyobb szerepet. Az ő kitartásuknak köszönhető, hogy 1910-ben a Kennel Club hivatalosan is elismerte a fajtát és 1912. május 29-én külön regisztert nyitott a cairn terriernek.

A Dandie Dinmont terriert elsősorban a Cheviot dombság, az Anglia és Skócia közötti határvidék őshonos terrierjeiből tenyésztették ki, és már 1700 körül önálló fajtaként említik. Vidra- és borzvadászatra használták ezeket a bátor kis kutyákat, akikek Sir Walter Scott is megörökített 1814-ben megjelent „Guy Mannering” c. művében. A könyvben szereplő Dandie Dinmont nevű farmernek – aki a valóságban talán Mr. James Davidsen lehetett a Hawick közeli Hindleeből –, hat rettenthetetlen kutyája volt: Öreg Bors, Öreg Mustár, Fiatal Bors, Fiatal Mustár, Kis Bors és Kis Mustár; mindannyiuk a fajta ma is meglévő két színváltozatáról kapta nevét. A könyv népszerűségének köszönhetően a fajtát hamarosan Dandie Dinmont’s Terrierként kezdték emlegetni, majd az idők során elkopott a birtokos jelző „s” betű.

Norwich városa és Norfolk grófság egymás mellett fekszenek Kelet-Angliában. A körzet szántóföldekben bővelkedik, a legelőket klasszikus angol sövény választja el egymástól: ideális terep egereknek, patkányoknak, nyulaknak, egyszóval minden olyan kártevőnek, amely óriási gondot okoz a parasztoknak, ha nem tudnak hatékonyan küzdeni ellene. Anglia azonban a terrierek paradicsoma, így Norwich környékén is akadtak kicsi, ügyes, vörösesbarna kutyák, akik rövid pórázon tartották a rágcsálókat, és e munkakörükben nagy hírnévre tettek szert. A korabeli terrieresek számos keresztezést hajtottak végre 25 éven keresztül, kísérletezve cairn, border és yorkshire terrierekkel. 1930-ban a körzet kis vörös kutyáit általában norwich terriernek nevezték, nagyobbak voltak, mint napjainkban, álló vagy lelógó füllel, de a tenyésztők többsége inkább az álló fület részesítette előnyben. A Kennel Club 1932-ben ismerte el hivatalosan a fajtát norwich terrierként. Eddig a dátumig a tenyésztőket elsősorban kutyáik vadászösztöne érdekelte, de a hivatalos regisztrációval a fültartás elsődleges fontosságot kapott. Az első fajtaleírás még mindkét fültartást engedélyezte. Azonban a fültartás kiszámíthatatlanná vált, és mindkét típusnál sok gondot okozott, így a tenyésztők saját maguk hajtották végre a szétválasztást a tenyésztésben. A háború utáni években mindkét típus önálló fajtaként fejlődött, mindkettőnek megvoltak a maga hívei, míg 1964 szeptemberében a Kennel Club engedélyezte a szeparációt. A felálló fülű egyedek megmaradtak Norwich terriernek, a lelógó fülűek pedig a Norfolk terrier elnevezést kapták.

A mai skót terrier őse 1881-ben a keményszőrű skót terrier (Hard-haired Scotch Terrier) elnevezést kapta, amely két évvel később változott egyszerűen skót terrierre. Ennek ellenére sokáig az Aberdeen terrier megjelölés volt használatos, mivel ez a város akkoriban a skót terrier-tenyésztés centruma volt. A XIX. század Skóciájában a skót terrier elnevezés azonban még korántsem egy fajtára vonatkozott, hanem különböző terrier típusok egész seregére, amelyekkel rókára és borzra vadásztak, vagy a patkányokat irtották a gazdaságokban. 1882-ben megalakult az első angol Skót Terrier Klub, melynek elnöke J. B. Morrison volt, az első skót terrier standard megalkotója. A fajta széleskörű népszerűségét az ismert skót whisky-címke hozta meg, amelyen egy fekete skót terrier és egy west highland white terrier látható.

A sealyham terrier az Edwardes család Sealy Ham birtokáról kapta nevét. John Tucker Edwardes kb. 1848 körül, negyvenévesen vonult vissza a katonáskodástól, hogy hátralévő éveit a vidéki „sportoknak” szentelje. Télen lóháton vadászott rókára kopófalkájával, nyáron pedig terrierekkel egészítette ki seregét, és a környék igen gazdag vidra-, borz- és rókaállományát ritkította. Vidravadászatra már saját falkát alakított ki, de leginkább azon fáradozott, hogy a helyi terrierváltozatokat olyan fajtává egyesítse, amely a legkisebb veszteség mellett a legnagyobb bátorsággal és kitartással képes elsősorban a borz és a vidra ellen harcolni. Képzeletében egy kicsi és fürge, fordulékony, erős állkapcsú kutya élt, mely elég rövidlábú ahhoz, hogy ellenfelét a legkisebb sziklaüregbe is követhesse. Edwardes kapitány 82 évesen, 1891-ben halt meg. Hat hónappal később egyetlen fia is eltávozott az élők sorából, így a család férfi ága kihalt. A kapitány lánya, Mrs. Higgon fenntartotta Sealy Ham birtokot, a kutyákat is tovább tenyésztette (of Sealy kennelnéven), később bíróként is tevékenykedett, sőt ő lett az elnöke az 1908-ban alakult Sealyham Terrier Clubnak. A fajta 1903-ban szerepelt először hivatalosan kiállításon, Haverfordwestben. Championship Show-n azonban csak 1910-ben mutatkozhatott be a sealyham terrier, a Kennel Club dél-londoni kiállításán a Kristály Palotában. A Kennel Club 1911. március 8-án fogadta el hivatalos fajtaként a sealyham terriert.

• • •

A legenda szerint II. Fülöp spanyol király 1588-ban legyőzhetetlen armadát küldött Anglia ellen. A viharba keveredett hajók azonban a vad természeti erőket már nem tudták legyőzni, és hajótörést szenvedtek Skócia partjainál. A túlélők között spanyol kutyák is voltak, akik Skye szigetén frigyre léptek a helybéli ebekkel – egy új fajtát létrehozva, a szigetről elnevezett skye terriert.

A fajta talán leghíresebb példánya Bobby, aki 14 éven át gyászolta gazdáját. A földműves 1858-ban halt meg Edinburgh-ben. Kutyája követte a gyászmenetet, majd a temetés után ura sírjánál maradt, és attól a naptól kezdve minden áldott éjszakát ott töltött. Kutyaszerető emberek etették, sőt a polgármester fizette utána a kötelező ebadót. 1872-ben a hűséges skye terrier is meghalt, Burderr-Couttes bárónő pedig egy kis síremléket emeltetett Greyfriars templom közelében.

A skye terrier már a legelső kutyakiállításokon is jelen volt, amely nagyban hozzájárult az angolszász országokban befutott karrieréhez, akárcsak a királyi érdeklődés és Sir Edwin Landseer festményei.

A west highland white terrier kitenyésztőjének Malcolm ezredest tartják, állítólag ő adta a fajtának a ma is használatos elnevezést, de saját bevallása szerint a tenyésztői munka oroszlánrészét apja és nagyapja végezte. Az ezredesnek egész kennelre való fehér terriere volt, kiállításra 1900 táján vitte először kutyáit. A Malcolm-család az Argyllshire-i Poltalloch-ból származott. Korabeli festményeken egyébként sokszor szerepelnek kis fehér terrierek, mint például Sir Edwin Landseer „Büszkeség és szemtelenség” című 1839-ben készült festményén is. Az Angol Kennel Klub 1907-ben ismerte el önálló fajtaként a westit. A mai típus a második világháború óta állandósult.

A cseh terrier „atyja” a cseh genetikus, dr. Frantisek Horák. Szenvedélyes vadász és terrier-kedvelő volt, sealyham és skót terriereket tenyésztett, de vadászati tapasztalatai alapján már 1934-ben egy új fajta kitenyésztésének gondolata foglalkoztatta. 1924. december 25-én született Buganier Urguelle sealyham terrier kan és Donka Lovu zdar skót terrier szuka első kan kölyke, Adam Lovu zdar. A második alom anyja a Scotch Rose nevű skót terrier volt, két kislánynak (Bota és Baba) és egy kisfiúnak (Balda) adott életet 1950. június 6-án. A fenti sealyham kan és a két skót terrier szuka tekinthető minden cseh terrier ősének. 1955-ben Horák vérfrissítésként még alkalmazott egy sealyham kant, Jasana Amorous Artillerymant. Az FCI rekordidő alatt, 13 év tenyésztői munka után ismerte el az új fajtát.

Japán egyetlen terrierfajtája a XVII. században Hollandiából Nagasakiba került simaszőrű foxterrierek és kis vadász- illetve őshonos kutyák keresztezéséből alakult ki. A japán terriert a kikötővárosokban – Kove, Yokohama, stb. – elsősorban ölebként tartották. Élénk és vidám természetű kutya. A tervszerű tenyésztés 1920 körül kezdődött, de a fajta típusos megjelenése csak 1930-ban rögzült véglegesen. Japánon kívül a legritkább fajták közé tartozik. Érdekessége, hogy szőrzete nagyon rövid, csak kb. 2 milliméter.

E. A.

 Forrás:  www.kutya.hu